Kis magyar tragikomédia.

Keszü olyan zöldövezeti kis falu lett Pécs mellett, ahová előszeretettel vándorol ki a városi levegőtől, nyüzsgéstől, forgalomtól elkívánkozó. Az "Új Telep"-nek nevezett falurész lassacskán olyan kertvárosi, elővárosi környékké növi ki magát, amelynek már semmi köze a faluhoz, magához az igazi Keszühöz. Van is érdekellentét a két lakosság között, az önkormányzat pedig igyekszik lavírozni a két tábor között.

Vannak akik ezt a két tábort különféle sztereotípiákkal illetik: falusiak-városi kiköltözők, újgazdag köcsögök-falusi bunkók, pénzesek-csórók, újtelep-öregkeszü, stb.

Mindezt csak azért tartom szükségesnek elöljáróban rögzíteni, hogy kitűnjön, az ellentétek nem mindig személyekről szólnak, abba a körülmények, helyszínek éppúgy beleszólnak.

Kis magyar tragikomédiánk egyik szereplője egy család, nevezzük őket K.-éknak. El lehet mondani, hogy ők a falu páriái. Soktagú nagycsalád, kusza rokoni kapcsolatokkal, szellemi terheltséggel, kiskorú szüléssel, írástudatlansággal, sok gyerekkel, minden olyan körülménnyel, ami az igazi mélymagyar szegénységet jellemzi. Mindezek ellenére a család egy része dolgozik, nincs velük különösebb probléma. És nem roma származásúak, mielőtt valaki ezt az aspektust feszegetné.

A család tragédiája, hogy nyáron nagyon fiatalon, alig húszévesen egy rövid és súlyos rákbetegség folytán eltávozott Péter, az egyik (majdnem) férfi tagja a felnövekvő generációnak. A veszteség nem csak érzelmileg viselte meg a családot, hanem anyagilag is, mivel K. Péter napszámosként, alkalmi munkákból hazaadott keresete mindig jól jött az egyébként állandó anyagi gondokkal küszködő családnak.

Péter temetésére segélyt is adott az önkormányzat, de a búcsúztatás után kezdődött csak az igazi tragikomédia. Az a jómagyar. Amitől az ember nem tudja, hogy lincseljen, vagy vért fröcsögve hányjon, esetleg kútba ugorjon harsányan röhögve egy utolsót.

Történt ugyanis, hogy a falu temetőjében "örök" nyugalomba helyezett fiatalember sírhelyéről kiderült, azt a nyughelyet az önkormányzattól már hónapokkal korábban megvásárolta egy másik keszüi polgár. Zárójelben jegyezzük meg: egy újtelepi illetőségű egyénről van szó. Aki valamilyen úton módon tudomást is szerzett arról, hogy az ő lefoglalt, kifizetett sírhelyében másvalaki fekszik, nem ő. Reklamált is nyomban.

Az önkormányzat illetékesei összedugták az okos fejüket és kitalálták a frankót. Az igazit, a jómagyart. Nevezetesen, hogy szegény K. Pétert kihantolják, adnak a családnak 50.000,- (IGEN, JÓL LÁTJA MINDENKI, ÖTVENEZER) forint fájdalomdíjat, és a testet áthelyezik egy másik, még nem foglalt sírhelybe. Mondván, K.-éknak jó lesz ez is, úgyis olyan nyomoronc népek örülnek majd hogy egyátalán adunk valamit.

Igen. Őrület.

Nem a még élő és jó egészségnek örvendő tulajdonost kárpótolják, hanem kihantolják az elhunytat, odacsődítik a családot, mert csak az ő jelenlétükben lehet, majd a koporsót elszállíttatják, amíg az új sírhelyet kijelölik.

A hab a tortán (vagy inkább genny, vér, ürülék ha tetszik), hogy az elsőre kijelölt új sírhely kiásott gödre az újratemetést megelőző nap beomlott, mert feláztatta a homokos talajt az eső. Ki kelett jelölni egy harmadik, egyelőre végleges helyet, ahol a talaj is jó, nem is kívánkozik bele másvalaki, aki esetleg jobb körülmények között élt és halt.

Hát így. Porból lettünk, de csak akkor leszünk ismét porrá Keszüben, ha az önkormányzat felelősei is úgy akarják. Különben sem szolga- sem másmilyen földben nem nyughatunk.