Furcsa dolog ez a városi vadállatokkal. Nemkívánatos betolakodóknak tekintik azokat a lényeket, akik az emberi civilizációhoz alkalmazkodva a környezetünkben élnek. Pedig a patkányok, szúnyogok, verebek, svábbogarak, galambok tökéletes szimbiózisban élnek a mi modern kultúránkkal. Táplálékuk a humán lakosság meghagyott maradéka, vagy a galambok, verebek esetében néha a jószívű emberek adománya.

Városunkban többen is vannak, akik vállalt napi feladatuknak tekintik a velünk együtt élő madarak etetését. Kenyérmorzsát, magvakat szórnak ki a vasútállomás, az Iparosház mögötti parkolóterület, vagy a Barbakán környékének szárnyas állatai számára.

Városunkban még többen vannak, akiket rettenetesen idegesít a hivatásos madáretetők tevékenysége.  Bevallom, egy darabig jómagam is ferde szemmel néztem a Szabadság utcában lakó, Muci néni néven közismert állat-jótevőre. Különösen az után, hogy egyszer az első emeleti konyhaablakából kidobott, tejjel kevert kenyérdarabok majdnem a fejemen landoltak. Muci néni akkor elfelejtett kinézni az ablakon, mielőtt feltálalta az ételt kedvenc madarainak.

A lakótársak inkább a szárnyasok által terjesztett betegséget és az etetés végtermékét hánytorgatták fel. Én ugyan egyetlen olyan esetről sem hallottam, amikor a Szabadság utca, vagy a József Attila út elejének lakói közül bárki olyan betegségben szenvedett volna, amit a galambok okoztak. Ennek ellenére sokáig ellenszenvvel viseltettem Muci néni küldetéstudata iránt.

Egészen addig, amíg a második emeleti erkélyünkön egyik napról a másikra megépült egy fészek, majd később két tojás is ott pihent. Nem tudom, a galamboknál a hím, vagy a nőstény költi ki a tojásokat, de a mi galambunk nagyon gondos szülőnek bizonyult. Ezen időszak alatt keveset szellőztettünk az erkélyajtó nyitogatásával, inkább az üveg mögül lestem a kitett polcos szekrény és a használaton kívüli kerékpár védelmébe húzódott családot. Két fiókáját a mama (vagy papa) féltő gondossággal etette, majd hetek múltán kiröptette őket. Boldog voltam, hogy helyet találtak maguknak a civilizált élettérben, ugyanakkor egy kicsit fellélegeztem, mivel addig némileg nyomasztott a galambok sorsa iránt érzett passzív felelősség.

Egy kedves ismerősöm egyszer megmentette egy galamb életét a Széchenyi térem a Dzsáminál.  Ahogy mesélte, a szemük láttára kapta el egy macska, mire ők a barátnőjével nagy csatakiáltások közepette odarohantak, és elkezdték rugdosni a bokrot, ahová a „cicus” becipelte zsákmányát. Pár pillanat múlva a galamb kicsit megtépázva felszállt, a macska pedig villámló szemekkel utálta lakomájának elrontóit.

A tanulság csak annyi, hogy egyes emberek és a macskák egyformán gyűlölik azokat, akik a galambok pártját fogják ebben a városban.