Ország Gyöngye Aranya

Válság van. Ezt halljuk lépten nyomon, ömlik a médiából, a vízcsapból, az okostojások fejéből-szájából, mindenhonnan.

A magyar ember pedig találékony, a maga módján mindenki megpróbálja menedzselni saját ingadozó (vagy inkább rogyadozó) pénzügyi helyzetét.

A kép január 2-án készült, mikor az ünnepek utáni első napon legtöbbünk még bizonytalanul próbált visszaigazodni a "normális" hétköznapokba.

A kép szereplői a válságkezelés egy sajátos magyar módját választották első 2009-es teendőjüknek: zaciba vágták, amit lehetett, vagy amit az ünnepek alatt sikerült beszerezni/ajándékba kapni.

Igazi magyar virtus, francba a családi ezüsttel, mp3-lejátszóval!

Kápét ide, izibe, mert fizetni kell a könnyelműen felvett hitel törlesztőjét, meg a közös költséget!

Így élnek itt Pécsett jópáran, akik az Árkád bevásárlóközpont tőszomszédságában úgy kezdik az új esztendőt, hogy mozdítható, felbecsülhető értékeiket elzálogosítják. Náluk a válságból ez nem kiutat, csak egy kis időnyerést jelent.

A kép minőségéért elnézést, mobiltelefonnal készült, kissé párás, fénymentes időben.

Vagyis minden vonalon szürke, kilátástalan homály.

A lokális helyzetkép és az országos nagypolitika között pedig mindenki keressen olyan analógiát, ami megfelel habitusának.

Nagyanyám 1896-ban született, életének 88 évéből 84-et élt a mi XX. Századunkban és egészen a haláláig nagyon jól érezte magát ebben a modernizálódó korban is. Kedvelte a televíziót, kedvenc autója a régi, kereklámpás Mercedes volt.

Régimódi volt viszont a háziasszonyi teendők terén kialakult felfogásában. Miután egész életében háztartást vezetett (először cseléd, majd évtizedekig HTB minőségben), szigorúan ragaszkodott bizonyos szokásokhoz. Majdnem mindennap járt piacra, hogy a főzéshez friss dolgokat vásároljon. Emlékszem, a ’70-es évek végén is hozott még a Búza téri „kispiacról” élő csirkét, ami sorsa bevégeztét a konyhaajtó kilincséhez spárgázva várta.

Nagyanyám a piacon alkudozott a kofákkal, a silány, fonnyadt, vagy kukacos portékát leszólta. Addig nem vásárolt, amíg a neki leginkább megfelelő alapanyagokat jó áron meg nem találta. Képes volt hangos szóváltásba keveredni az árusokkal, ha többre tartották a gyümölcsöt-zöldséget, mint amennyit ő gondolt.

Nem használt levesporokat, ételízesítőket, konzerveket és adalék vegyszerekkel turbósított krémeket. Amit ebédre-vacsorára készített, mégis jellegzetesen az az étel volt, amit minden családban úgy hívnak: a nagymama főztje. Az igazi csirkepaprikás igazi nokedlivel, főtt marhahús tormaszósszal, zsenge tavaszi zöldségleves, szilvakompót. 

24 éve nincs közöttünk. Néha eszembe jut, hogyan érezné magát, ha mostanság – 112 évesen – végigtipegne egy bevásárlóközpont polcai között, ahol szinte semmi nem hasonlít az általa készített finomságok alapanyagaira. Mirelit zöldségek, felfújt kaliforniai paprika, sápadt és kicsi tojás, aromák és dresszingek. Ráadásul egyes hiper-mega-ultra és egyéb marketekben csak hármasával, ötösével, tízkilójával tudna csak megvásárolni bizonyos alap élelmiszereket. Kedvenc alkudozóhelyén, a vásárcsarnokban sem érezné már feltétlenül jól magát. Nagybani piacon vett fóliasátras zöldségek mázsái, idénygyümölcsök pofátlanul drága kínálata kiszorítja a maguk kis zöldségét, otthoni gyümölcsök pár kilóját, igazi sárga tojást, házi túrót áruló, szerény illedelmességgel kínáló (többnyire idősebb) árusokat.

Valószínűleg csak egyetlen egy kofaasszonynál tudna jól vásárolni nagyanyám. A pecsenyesütők előtt árusít mindig szép, egészséges zöldségeket. Néha, mikor rántott csirkemájat,vagy véres hurkát reggelizem Göttlinger mamánál, elnézem, ahogy szöszmötöl, rendezgeti a karfiolokat, répákat, egyebet. Ha esetleg a káposzta levelei fonnyadtak, csiga-rágottak, levágja őket, hogy a portéka a legjobb formáját mutassa. Így az áru mindig kifogástalan, a kért súlymennyiséghez pedig mindig ad egy plusz répát, vagy még pár fej hagymát. Nem mondja, hogy legalább két kilót tessék venni, inkább grátisz ad kicsivel többet.

Talán ez a marketing-szakértő asszony az utolsó kereskedő, akivel jól megértené magát az én régimódi nagyanyám.

Nem vagyok kertvárosi lakos, bár sűrűn megfordulok ebben a panelkáoszban a városon áthaladva. Éppen ezért valahogy ismerőssé vált egyfajta nyomott hangulat, valami egész éves "spleen" a Nagy Imre út környékén, az igazi, hamisítatlan, betonrealista kertvárosban.

A minap viszont olyan képződményt sikerült szemügyre venni, amitől a reménytelenség, kilátástalanság, szplínség újabb bugyrai tárulkoztak fel, a szürkeség újabb árnyalatai mutatkoztak meg, sőt új értelmet nyert az eddig mindig álszent módon elkerült, tagadott, felháborodva visszautasított "panel-proli" kifejezés is.

A Melinda utca-Nagy Imre út közötti üzletházban, a bezárt Spar helyett ugyanis pénteken megnyílt egy DM (értsd Drogerie Markt) bolt. A nyitást komoly marketing felhajtás kísérte, akörnyéken lakó egyik ismerősöm szerint több hullámban érkező szórólapok, hirdetőújságokban elhelyezett reklámok tájékoztatták a helyi vásárlóerőt a nyitási akcióról, mely szerint HATALMAS, vagyis 20%-os nyitási kedvezményekkel várják a nagyérdeműt.

És a nép rohant. Jelentős marketing siker, hogy a reklámelérte a célját, már a nyitás előtt megjelent a vásárló tömeg. Igen, tömeg.

A nyitás előtt húsz perccel készítettem a fotót, ekkor már jelentős tábor várakozott a bejárat előtt, nagy részük le is maradt a képről.

A szervezők zenekart is biztosítottak, akik a szokásos szinti-mulatós-pop repertoárral szórakoztatták az alkalmi közönséget.

Felfoghatatlan. Érthetetlen. Paranormális. Interdiszciplináris titok.

2008-ban a pécsi emberek egy jelentős csoportja képes jeletős időt áldozni az életéből arra, hogy 20%-kal olcsóbban vegyen hajfestéket, tusfürdőt, esetleg tampont egy olyan üzletláncban, amelynek számtalan egyéb tagja található a városban.

Mindezt zenére.

 

Hurkát enni a vásárcsarnok pecsenyesütőinek egyikében, miközben a zöldségeket nézegető tömeg úgy hömpölyög a kenyérmorzsás asztalok előtt, mint a világvárosok metróinak emberáradata, csak mindez kicsiben. Mire az ember lenyel egy falatot a finom, majoránnával bőven fűszerezett hurkából, addig kicserélődik a hagymát és zellert válogatók osztaga. Egy harapás az ecetes almapaprikából és a nyugdíjas néni után már egy szabadidőruhás orvosfeleség pakol szoláriumozott kezeivel zsenge kelbimbókat a szatyrába. Aztán mire a hurkazsírral összemaszatolt papírtálcát a maradék kenyérrel letöröljük, ismét mások vonulnak az asztalsorok között.

 

 

 

 

 

 

 

 

Szalonnát sütni Égervölgyben. Minden a helyén van. Terméskő tűzrakóhely, ami körül egy nagyobb társaság is elfér. Hideg, tiszta patak, amiben a hűlni betett borosüveg mellett egy jókora rákot találtunk egyszer. A tóban pár évvel ezelőtt még pontyokat is láttunk a gátról. A sült szalonna, hagyma, alufóliában parázsba tett krumpli illata, a fák alatt elfogyasztott étel a nomád életmód hangulatát lopja a társaságba. Pedig a város egy lépésre van, de ebben a völgyben már a Jakabhegy romlatlan vadsága kezdődik.

Zsíros kenyeret kérni egy nyári estén a Hangulatban és kiülni a kerthelyiségbe. Mert igazán jó zsíros kenyeret nem lehet bárhol kapni. De ott, azon az embermagas sövényekkel határolt teraszon, alkoholistákkal és részeg egyetemistákkal körülvéve, hallgatva a pénznyerő gépek zaját, a biliárdgolyók koccanásait, átitatódva a dohányfüsttel, egyszóval ott a kocsmai miliőben mindig csodálatosan jóízű zsíros kenyérrel lehet kiegészíteni azt a pár korsó sört. A sövényen kívül a Petőfi utca nyugodt sötétje, a Hargita utca balatoni sétányt idéző, dísznövényekkel körülvett családi házai növelik a házi disznózsír, a hagyma és az előző napi kenyér zamatát.

Babgulyást és túrós palacsintát enni a Csillag étterem körülbelül az 1971-es évet idéző termében. Ott, ahol a pincérek név szerint ismernek minden törzsvendéget, és az ételt is ennek megfelelő jelentőséggel osztják számukra. A babgulyás bősége, a palacsintát jóllakott kígyóvá dagasztó töltelék nehezen engedi vissza a város déli forgatagába a betérő vendéget. Az ember legszívesebben kezdené elölről a rendelést. Ám fennáll a veszély, hogy ha még egy rántott gomba-rizs-tartár kombinációt is elfogyaszt, akkor már csak arra lesz ereje, hogy a bejárat melletti sarokban összetolja a faragott székeket és elnyúljon rajtuk egy hosszabb pihenésre. Egészen vacsoraidőig…

Egy megerőltető mecseki biciklitúra után fasírozottat és kovászos uborkát falatozni a Mandulásban. Leülni egy faasztalhoz, és a táplálék-kiegészítők, mindenféle vitaminitalok helyett elővenni a hátizsákból a jó borsos, fokhagymás, barnára sütött húspogácsákat, az áttetszően zöldre kovászolódott uborkát, melynek leve szertefröccsen a harapáskor, és így megterítve, küszködve az elgyötört izmok ellenállásával birtokba venni az egész avarillatú erdőt.

Az eddig felsoroltakban tulajdonképpen nem is az evés a lényeg. Őszintén. 

 

 

 

Kis magyar tragikomédia.

Keszü olyan zöldövezeti kis falu lett Pécs mellett, ahová előszeretettel vándorol ki a városi levegőtől, nyüzsgéstől, forgalomtól elkívánkozó. Az "Új Telep"-nek nevezett falurész lassacskán olyan kertvárosi, elővárosi környékké növi ki magát, amelynek már semmi köze a faluhoz, magához az igazi Keszühöz. Van is érdekellentét a két lakosság között, az önkormányzat pedig igyekszik lavírozni a két tábor között.

Vannak akik ezt a két tábort különféle sztereotípiákkal illetik: falusiak-városi kiköltözők, újgazdag köcsögök-falusi bunkók, pénzesek-csórók, újtelep-öregkeszü, stb.

Mindezt csak azért tartom szükségesnek elöljáróban rögzíteni, hogy kitűnjön, az ellentétek nem mindig személyekről szólnak, abba a körülmények, helyszínek éppúgy beleszólnak.

Kis magyar tragikomédiánk egyik szereplője egy család, nevezzük őket K.-éknak. El lehet mondani, hogy ők a falu páriái. Soktagú nagycsalád, kusza rokoni kapcsolatokkal, szellemi terheltséggel, kiskorú szüléssel, írástudatlansággal, sok gyerekkel, minden olyan körülménnyel, ami az igazi mélymagyar szegénységet jellemzi. Mindezek ellenére a család egy része dolgozik, nincs velük különösebb probléma. És nem roma származásúak, mielőtt valaki ezt az aspektust feszegetné.

A család tragédiája, hogy nyáron nagyon fiatalon, alig húszévesen egy rövid és súlyos rákbetegség folytán eltávozott Péter, az egyik (majdnem) férfi tagja a felnövekvő generációnak. A veszteség nem csak érzelmileg viselte meg a családot, hanem anyagilag is, mivel K. Péter napszámosként, alkalmi munkákból hazaadott keresete mindig jól jött az egyébként állandó anyagi gondokkal küszködő családnak.

Péter temetésére segélyt is adott az önkormányzat, de a búcsúztatás után kezdődött csak az igazi tragikomédia. Az a jómagyar. Amitől az ember nem tudja, hogy lincseljen, vagy vért fröcsögve hányjon, esetleg kútba ugorjon harsányan röhögve egy utolsót.

Történt ugyanis, hogy a falu temetőjében "örök" nyugalomba helyezett fiatalember sírhelyéről kiderült, azt a nyughelyet az önkormányzattól már hónapokkal korábban megvásárolta egy másik keszüi polgár. Zárójelben jegyezzük meg: egy újtelepi illetőségű egyénről van szó. Aki valamilyen úton módon tudomást is szerzett arról, hogy az ő lefoglalt, kifizetett sírhelyében másvalaki fekszik, nem ő. Reklamált is nyomban.

Az önkormányzat illetékesei összedugták az okos fejüket és kitalálták a frankót. Az igazit, a jómagyart. Nevezetesen, hogy szegény K. Pétert kihantolják, adnak a családnak 50.000,- (IGEN, JÓL LÁTJA MINDENKI, ÖTVENEZER) forint fájdalomdíjat, és a testet áthelyezik egy másik, még nem foglalt sírhelybe. Mondván, K.-éknak jó lesz ez is, úgyis olyan nyomoronc népek örülnek majd hogy egyátalán adunk valamit.

Igen. Őrület.

Nem a még élő és jó egészségnek örvendő tulajdonost kárpótolják, hanem kihantolják az elhunytat, odacsődítik a családot, mert csak az ő jelenlétükben lehet, majd a koporsót elszállíttatják, amíg az új sírhelyet kijelölik.

A hab a tortán (vagy inkább genny, vér, ürülék ha tetszik), hogy az elsőre kijelölt új sírhely kiásott gödre az újratemetést megelőző nap beomlott, mert feláztatta a homokos talajt az eső. Ki kelett jelölni egy harmadik, egyelőre végleges helyet, ahol a talaj is jó, nem is kívánkozik bele másvalaki, aki esetleg jobb körülmények között élt és halt.

Hát így. Porból lettünk, de csak akkor leszünk ismét porrá Keszüben, ha az önkormányzat felelősei is úgy akarják. Különben sem szolga- sem másmilyen földben nem nyughatunk.

Mindig szimpátiával és egy kis skizofréniával szemlélem a Kritikus Tömeg megmozdulásait. Gyakorló bringásként és gyakorta autózóként mindkét oldalon érintve volnék. Még azt is megkockáztatom, hogy biciklivel jobban igyekszem szabálykövető lenni, mint autóval, mert az autó munkaeszköz, sietünk, pakolunk rá, valahol meg kell állni, satöbbi, míg a bringázás szórakozás, testedzés, örömforrás, tehát ráérősebb foglalatosság, ahol nincs helye, ideje a törvényenkívüliségnek.

Éppen ezért érthetetlen és irritáló számomra a bringásoknak az a minoritása, akik (látszólag) "csakazértis" olyan helyen tekernek, ahol egyrészt veszélyes, másrészt tilos, harmadrészt az előző kettőből kifolyólag az autósokat anyázásra ösztönzi.

Pécsett a kedvencem a Plaza mögötti elkerülő út, külön kerékpárúttal kombinálva. Nem leválasztott sáv, hanem saját aszfaltcsík, az amúgy forgalmas, kamionokkal súlyosbított úttól 3-4 méterre. Normális kerekezők használják is, de őszinte értetlenségemre vannak bringások, akik az autóúton tekernek. Hozzá kell tennem, mert értetlenségemet fokozza, hogy ezek a "lázadók" soha nem afféle kocabringások, hanem mindig méregdrága felszerelésbe öltözött, felső kategóriás országúti, vagy mountain bike-on tekerő királyok, akik nyilván nem első alkalommal ültek nyeregbe.

Néhányszor csak rádudáltam a renitensekre, néhányszor kézjelekkel próbáltam felhívni a figyelmüket az alternatív útvonalra, de párszor vettem a bátorságot és lelassítva az ablakon át megérdeklődtem (visszafogottan, udvariasan): miért nem az erre rendszeresített kerékpárutat használják?

Idézek a válaszokból:

- Jóvanhaggyámá...

- Előre nézzé oszt mennyé...

- Szórakozol, vagy mivan?

De a legszebb, amit tényleg nem tudtam/tudok feldolgozni, az a párbeszéd volt, ami tulajdonképpen erre a bejegyzés megírására késztetett.

Helyszín: az említett útszakasz.

Szereplők: jómagam autóval, Menő Bringás drága cuccban, GPS-szel kombinált mp3 lejátszó a kormányra szereve, fejhallgató a fülben. A Lidl előtt a körforgalomban meg kell állnunk, melléje érek, lehúzom az ablakot, kiszólok.

Jómagam (normál hangnemben): - Ne haragudj, kérdezhetek valamit?

Menő Bringás (kiveszi a fülhallgatót): Tessék?

J: - Olyan klassz kerékpárút van itt mellettünk, nem lenne jobb azon tekerni?

MB: - Miért, itt tilos?

J: - Szerintem igen.

MB: - Miért, van itt olyan tábla?

J: - Szerintem nem a táblán múlik.

MB: - Akkor miről beszélsz?

A párbeszédünk itt véget ért, mert  körforgalom szabaddá vált, mindketten elindultunk. Fülhallgató vissza a fülbe, barátunk el. Jómagam is tovább, ellentmondásos lelkiállapotban. Röhögjek? Menjek utána és üvöltsek vele, hogy "takaroggyáinnenköcsög"? Idegeskedjek, hogy mindketten csak a magunkét fújtuk?

Hazaérve megnéztem több helyen, hogy jól tudom-e. És igen, a KRESZ úgy rendelkezik, hogy olyan helyeken, ahol kerékpárút rendelkezésre áll, a bringásoknak at KELL használniuk, az úton ilyenkor TILOS a kerékpáros közlekedés. Hurrá, hurrá nekem volt igazam.

Mindezeket összevetve még továbbra sem értem a Menő Bringás(ok) álláspontját és felsőbbrendűségüket. Csak tippelni tudok egy-két okot, de mindegyik önmagában is elég idegesítő és mentségnek is elég soványka.

1. Nem vették észre, hogy az úttest mellett külön kerékpárút is található. Ezt nehéz lenne elhinni, mert táblával jelölt szakasz, a nap legnagyobb részében más bringások is sokszor igénybe veszik.

2. A menő szerkó és a drága bicaj esetleg kölcsönöz némi profi kerékpáros feelinget, aki "nehogymár" a pór biciklisek között tekerjen. Nem tudom, nekem is elég drága bringám van, sőt rendelkezem különféle egyéb felszerelésekkel, ruházati kellékekkel is, engem mégsem száll meg efféle tévhit.

3. A Critical Mass eszméjét esetleg félreértelmezik az általam megismert bringások és úgy érzik, mivel ők a kerékpáros tagjai a közlekedők társadalmának, ezért kivételezett tagjai ennek a vérkeringésnek, akik a gyengébb kisebbség jogán akkor is birtokolnak bizonyos jogokat, amikor az írott szabályok ezzel ellentétesek. Egy kamion alatt kilapítva már nem lesz idejük felülvizsgálni nézeteiket, de ha mégis megússzák élve, nyilván a soktonnás vasat fogják hibáztatni.

A felsorolt okok közül bármelyiket lehetséges magyarázatnak tartom, bár egyik sem különösebben megnyugtató. Egy autóból beugató outsidertől meg - gondolom - nehezen is elfogadható.

Azt megértem, hogy Magyarországon az autós-kerékpáros együttélés még nem egy stabil, kialakult kultúra. Pécs, a maga domborzati viszonyaival amúgy sem kedvez mindig a kerékpárutak kialakíthatóságának. De a lehetőségekkel is szembe menni: ez nekem továbbra is magas.

Az állatkertes bejegyzéssel alighanem elértem pszeudo-újságírói pályafutásom csúcsát: egy ideig az Index nyitóoldalán is szerepelt a blog, illetve az a post. Egy komment viszont rádöbbentett, hogy rossz irányba kanyarodott az információ-áramlás. "Pécsi" nevű hozzászóló jelezte, hogy az egész téma már szerepelt a Pécsi Újság internetes lap cikkei között. Megnéztem, tényleg, 2008. április 10-én megjelent a fotó és Szatyor Miklós mentegetőző nyilatkozata, valamint több állatvédő szervezet véleméne. A Pécsi Újság cikke egy olvasó által beküldött anyagra hivatkozva ment utána a témának.

Ezek szerint mégiscsak eljutott hozzájuk a beküldött kép és a felvetődő kérdések, mi több fel is dolgozták a témát. A bajom csak az az egésszel, hogy azon az oldalon, ahol a kívülálló is közkinccsé teheti látott-hallott dolgait, azt ígérik: amennyiben felhasználják a beküldött anyagot (szöveget, képet, videót), értesítést küldenek.

Beküldtem a képet, értesítést nem kaptam. Gondoltam ők nem tartják annyira mellbevágónak a témát. Ha nem, hát nem. Pár napig nem is látogattam a pecsiujsag.hu-ra.

Most már látom, hogy hiba volt. A cikk megjelent, a blogbejegyzés pedig csak ezek után született, az ott leírtak ismerete nélkül. A blogot olvasva esetleg úgy tűnhet, a helyi médium "súgására" tűnt el az ominózus fotó a terepjárós oldalról. Bevallom, volt ilyen gondolatom is. Ezért utólag elnézést kérek a Pécsi Újság szerkesztőitől. Azt viszont továbbra sem értem, miért nem értesítettek arról, hogy felhasználták a képet és a lehetőségekhez képest körül is járták a témát. Ha ezt tudom, valószínűleg nem is postolom a témát.

Tanulság: választott témájában egy blogoló is legyen legalább olyan tájékozott, mint egy főszerkesztő.

Találtam egy képet a pécsi állatkert igazgatójáról, Szatyor Miklósról. A fotó egy terepjárós oldalon (Hoze Trophy Team) jelent meg, a direktor urat munka közben ábrázolja, kedvenc autójában, nyilván.

Szalon-állatvédő módjára első nekibuzdulásomban levelet írtam az állatkertnek, melyben a következőket próbáltam firtatni: 1. A képen látható állat életben volt-e a procedúra alkalmával? 2. Mennyire számít bevett gyakorlatnak a képen látható művelet a pécsi állatkertben? 3. Milyen események történtek, hogy az állattal ilyen bánásmódot kellett(?) alkalmazni?

Az email-ben feltett kérdésekre nem kaptam választ, ezért régebbi sajtós reflexekre hagyatkozva beküldtem a képet és a kérdéseket egy pécsi internetes médiumnak, ahol egyik rovatukban kifejezetten a látott-hallott-lefotózott-levideózott történések küldésére buzdítanak. Hangsúlyozni szeretném, nem a botrány okozása volt a cél, csak gondoltam egy aktív újságírói közreműködés és a nyilvánosság bevonása talán segít tisztázni egy ilyen félreérthető, félremagyarázható helyzetet.

Válasz az internetes Újságtól sem érkezett, viszont a hírügyeletes nyilván tett valamit az ügyben, mert a fotót az említett weboldalról másnapra eltávolították. Így megy ez. A Google azért jegyzi tárolt változatként az eredeti oldalt, csak a kép tűnt el a keretből.

Megjegyzem, nem ismerem a fotó készítésének körülményeit sem, de valószínűnek tartom, hogy az említett weboldalra Szatyor Miklós igazgató úr tudtával és beleegyezésével került fel. Amint onnan le is, valószínűleg...

 

Némi sértődöttség, egy kevés kivagyiság és csipetnyi grafomán defektus indít arra, hogy befogadóképes helyi médium híján magam próbáljam részletekben közölni szűkebb pátriámban tapasztalt, látott-hallott eseményeket, történéseket, híreket. Pozitívat és (naná) negatívokat is.
A magyar nép állítólag a negativizmusra determinált. De szép kifejezés!
Vagyis előbb észrevesszük, jobban megjegyezzük a rosszat.
Talán nem is kell ez ellen küzdeni, hiszen ezen blog indíttatása és inspirációja is a helyi információk súlytalan és impotens kezelése volt.
Nem mintha világmegváltó médiamegmondóra lenne szükség, de talán nem is káros egy ilyesfajta szószátyárkodás.